Spiderman

A Spider-Man 1984-ből ma úgy néz ki, mintha a szomszéd gyerekei время-időben bedobálták volna valakinek a számítógépébe. Az a fekete-fehér, kaotikus dolog, amelynek nincs ideje az értelmes dolgokra. Játszani úgy érzi magát, mintha egy tócsába bámulanál — néha valami érdekes dolgot pillantasz meg, néha csak tükrözödéseket.

Ez egy klasszikus DOS platformer, ahol egy pók alakjában szaladgálsz egy épületben és különféle tárgyakat gyűjtögsz. A cél kristálytiszta: menj végig a pályán, győzd le az ellenségeket, érj el a végére. Az egyes jelenetek tempója villámgyors — nincs vita, nincs rendezgetés, nincs mélyebb stratégia. Ez akkor volt, és alapvetően most is, éppen jó, mert abban az időben senkit sem érdekeltek az elegancia fintorjai. Játszani akartál, és nem zavart, ha nem volt szép.

A kezelés primitív a szó legjobb értelmében. Ugrálás, balra-jobbra mozgás, alkalmanként megnyomni egy gombot valamiért. Grafika? A karakter alig különbözik egy jelmezbe öltöztetett négyzettől. Hang? Olyan csipogás, mint egy riasztóóra, amit a Spider-Man magával vinne. Mindez együtt egy olyan játékot hoz létre, ami úgy játszódik, mintha kemény kenyérbe harapnál — a hátad fáj, de továbbmész, mert nincs más.

Az emlékezet főleg azért tartja meg, mert a számítógépes játékok aranykora része volt, nem azért, mert géniusz fényjében ragyog. Ez azt jelentette, hogy amikor megkaptad az első számítógépedet, nem kellett floppylemezért fizetned — azonnal volt Spider-Maned. Egyszerűen ott volt, mint a levegő. Olcsó volt, egyértelmű volt, a tiéd volt.

Ma főleg kíváncsiságból vagy nosztalgiából akarod játszani. Emulátor nélkül nem lehet, csak ki akarod próbálni, hogy megértsd, milyen lehetett a játék akkor, amikor azt gondoltad, hogy ez a világ legcsodálásabb szórakozása. Felfedezed az a kort nyers varázsát, amikor a grafika nem volt akadály. Amikor a játékok makacsul, díszítések nélkül voltak írva.