A Destruction Derby 2 1996-ban érkezett a Psygnosis előző évi demolition-racing sikerének folytatásaként, és még jobban rágyúrt arra az egy dologra, amivel az eredeti kitűnt: az autókra, amelyek gyűrődnek, horpadnak és végül kimúlnak. Míg a legtöbb versenyjáték elpusztíthatatlan avatárként kezelte a járművünket, itt a fém láthatóan deformálódik, ahogy összekoccanunk másokkal, a karosszériaelemek lerepülnek, és egy csúnyán összetört motor füstölni kezd, majd verseny közben végleg feladja. Ez az elkötelezettség a sérülésmodell iránt volt az egész lényeg, és ma is olyan módon kielégítő, amit kevés modern versenyjáték vesz a fáradságot lemásolni.
A játék két mód között osztja meg vonzerejét. A pályaversenyzés a tiszta, de agresszív vezetést jutalmazza, míg a Wreckin' Racing és a kifejezetten rombolásra szánt arénák arra biztatnak, hogy teljesen felejtsük el a célvonalat, és pontokért egyszerűen roncsoljunk mindenkit ócskavassá. A 'Total Destruction' aréna, ahol az utolsó még mozgó autó nyer, a koncepció legtisztább megnyilvánulása, és itt a legvidámabb a játék. A pörgésekért és roncsolásokért kapott pontok egy bajnoksági rendszerbe folynak be, amely némi célt ad a vérontásnak.
Technikailag előrelépés volt az első részhez képest, testesebb autókkal és jobb pályákkal, a PC-verzió pedig magasabb felbontásokat kapott, ha a hardver bírta. Nem komoly szimulátor, és soha nem is akart az lenni — az irányítás laza és árkádos, teljes egészében az ütközésekre, nem pedig az ideális ívekre hangolva. Ma játszva remek, rövid menetekre való partijátékként állja meg a helyét, legjobban többjátékos módban élvezhető, ahol a káröröm, amikor két körrel a vége előtt roncsoljuk szét a barátunk autóját, sosem unható meg igazán.
old
▶Test Drive1987MS-DOS / PC
▶F11993Sega Mega Drive
