Az Aztec Challenge hallása egyszerűen megmarad. Az első szakasz — futás a piramishoz, míg az aztékok válogatottan dobálnak ojtást jobbról és balról — egy baszvonalra épül, amely 1983-ban a Commodore 64 SID chipjének csúcsa volt. Paul Norman, aki a Cosmi számára programozta ezt a verziót, valódi zenei iskolázottsággal rendelkezett, és hallható rajta. Ez nem csak zajháttér, hanem a játék gerincét alkotó komponens.

Az Aztec Challenge egy egyenes, szórakoztató akcióploshforma. Futsz felfelé és lefelé a képernyőn, elkerülöd az ojtásokat, a macskákat és egyéb, kevésbé definiálható veszélyeket, majd megpróbálsz feljutni a következő szintre. Az irányítás egyszerű, a cél világos. Nincs mély sztorit, nincs rejtett mechanika — csak te, az akadály és az idő. A grafika egykor bájosnak számított, most pedig tiszta nyolcvanas évek retropop.
Az irányítás precíz és érzékeny, ami azért fontos, mert a játék nem tart vissza a sebesség növelésével. A szintek rövidek, de csípősek, és amikor kieszel, azután azonnal újrakezdheted. Ez addiktív volt és maradt. Az, hogy nem kell kilépned vagy betöltőképernőt nézni, megadja a játéknak azt az érzetét, hogy nyomás alatt működik az agyd — gyorsan, tisztán, döntés után döntés.
Az Aztec Challenge nem forradalmi játék volt, és nem is kellett legyen. A zenét azonban széles körben ismerték fel még azok között is, akik soha nem játszottak a Commodore 64-en. Ez az egyik azok közül a játék, amely annak a gépnek a hangjával azonosult — a bás, az ütköző, az energia. Norman munkája bebizonyította, hogy a SID nem csak sírt és pengett, hanem valóban zenélni tudott.

Ma már az emulációban játszható, és még mindig működik. Az akció nem komplexebb, mint bármely napi webes játék, de az egyensúly — az ütemezés, a szintek hossza, a zene lüktetése — még mindig élénk. Ha szereted az egyszerű, szívós kihívásokat és nem zavar az attól a korszaktól való hangzás, akkor ez a játék ajánlott.