Games, The - Summer Challenge

Amikor megfogod a joystickot és betöltöd az olyan minijaték-gyűjteményt, amely öt perc után unalmassá válik, akkor a Summer Challenge-gel van dolgod — egy kollekcióra gondolok, amely őszinte ambíciónak és lusta mohóságnak a keveréke.

Ez a sportágak olyan szellemiségében létrehozott szett — sprintek, ugrások, dobások, úszás. Mindegyik szakágnak megvan a saját mechanikája, amelyeket néhány próbálkozás után megtanulsz, és aztán eléred a plafonot. A cél világos: gyűjts érméket és hasonlítsd össze a pontjaidat barátaiddal. Abban az időben, amikor a PC-versengések norma voltak, ez meglehetősen vonzónak tűnt.

A probléma a precizitásban és az ismétlőségben rejlik. Minden játék néhány kattintásra vagy egy gomb megfelelő pillanatban történő lenyomására redukálódik. A sprinter a bal és jobb gomb alternálásával működik — minél gyorsabban, annál jobb. Az ugró lefut, ugrik, landol. A hang szerény, a grafika éles, de lapos — csak műanyag kis figurák egy egységes háttéren. Nincs az az eleganciája, mint az később készült sportjátékoknak. Őszintén unalmas a második körre.

A játék szarma igazán abból fakadt, hogy többen játszhattátok és meg tudtátok osztani a joystickot. Amikor egy számítógépnél ültetek és próbáltátok egymás mérkőzéseit rontani, akkor legalább szórakoztató volt. Egyedül az AI ellen? Unalmas volt. A játék nem tanul, nem hallgat — csak ugyanazt a logikai blokkot ismétli.

Ma a Summer Challenge azért nem fogott meg jól, éppen a mélység hiánya miatt. Nincs haladás, nincsenek feloldható tartalmak, nincs ok a visszatérésre. Ez egy nyári nap pillanatképe — rövid, felejthetetlen, rétegek nélküli. Ha kísértésnek érzel a homályos régi MS-DOS érdekességek iránt és azt szeretnéd megtudni, hogy a számítógépek hogyan képzelték el egy sportversenyt pixelekké átalakítani, akkor érdekes történelmi dokumentum. Semmi több.