Cobra

Fegyver a kézben, az arc pókhálóként megfeszülve, a cél pedig egyszerű: lelőni annyi ellenséget, amennyit csak lehet, mielőtt ők intéznek el téged. A Cobra akcióval telezsúfolt platformer, amely néha elfelejt szórakoztató lenni, de amikor összeáll, jólesően üt.

Egy kényelmesen névtelen, arctalan ügynököt alakítok, akinek különböző küldetésekben kell elsöpörnie az ellenséget. Oldalnézetes akció-platformer, amelyet mintha valaki azután készített volna, hogy megnézte az első Rambo-filmet, és úgy döntött, PC-n jobban megcsinálja, mint a rendező. Van néhány pályagyilkos helyzet: hol egy fokozatosan ereszkedő plafon alatt ragadsz, hol bunkerek között, miközben folyamatosan záporoznak rád az ellenfelek és a lövedékek. A cél egyszerű: futás balra, futás jobbra, ugrás, lövés, és közben próbálj nem okoskodni.

Az irányításban megvan az a merev szerkezet, amely a hetvenes-nyolcvanas évek PC-játékaira jellemző. A mozgás működik, a lövés működik, az ugrás működik, de a kombinálásuk gyakran olyan, mintha egy újrahasznosított robotot vezérelnél. A legrosszabbak azok a pillanatok, amikor lövés közben kell pontosan platformra érkezned — általában a mélyben landolsz azzal az érzéssel, hogy a játék hibája volt, nem a tiéd. A golyók őrülten repkednek, az életerőt az „egy találat és vége" elve méri, a pályák pedig nem hosszúak, így a bukás azt jelenti, hogy ugyanazt a szakaszt játszod újra és újra. Ez vagy függőséget okoz, vagy frusztrál — hangulat és koffeinszint kérdése.

A Cobra pillanatképként érdekes abból az időből, amikor az akciójátékok arra az elvre épültek, hogy „minél több ellenség és minél kevesebb kegyelem". A grafika durva, de olvasható, a hang műanyagos és furcsa, az egész projektnek pedig olyan illata van, mintha a kilencvenes évek a nyolcvanasoknak tettetné magát. A játék egyetlen klasszikuslistára sem kerül fel, de van benne egy bizonyos ütőerő, amely valahol útközben elveszett.

Manapság inkább nosztalgiából játszom, és kíváncsiságból, hogy hol voltak a PC-s játékok határai nagy költségvetés nélkül. Biztosan nem olyan játék, amelyet vég nélkül tolsz, de történelmi pillanatfelvételként arról, hogyan készültek árkádjátékok otthoni számítógépekre, megvan a helye. Könnyen emulálható, a halál gyorsan és érzelemmentesen jön, és őszintén szólva ez így van rendjén.