Castle Wolfenstein

Német katonákat lőtök egy olyan térben, amely zárt ajtókat és sarkokat rejtegeti, és közben te sem maradsz sértetlen. A Castle Wolfenstein 1984-ből az egyik olyan játék, amelyre az egyik kezed ujjain össze tudnál számolni — akkor úgy gondoltunk magunkban, hogy ez egyszerűen nem volt lehetséges.

Kalandozol egy gótikus várban, amely német katonákkal van tele, és végigpukkantod az egyes szinteket. Nem cikázol a térképen, bemennyel, körbenézel, és elkezdesz a padlón kúszni, hogy ne söpörjenek le. A játék nem engedi meg az alapos tervezést — löj vagy halj meg. Csak az érzi magát tiszteletre méltónak, aki szilárd idegekkel és villámgyors ujjakkal végigviszi az egészet.

Az irányítás primitív, de működik. Billentyűzet, esetleg joystick, a mozgás merev, de ha egyszer elsajátítod, furcsa költészetet érzel benne. Sosem azzá jutasz, ahova akarnál menni, hanem oda, ahová sikerül eljutni. A hangszóró zenéje — ha egyáltalán volt — nem ragad meg az elmédben, de a lövések zaja és a német szavak mormolása? Az az igazi. Különféle fegyverek állnak a rendelkezésedre, és másodpercenként érezzük hatékonyságukat.

A Castle Wolfenstein megelőzte a korát. Ez egy pillantás volt arra, amit később mindenki megcsinált a Doomban. Csak később vált világossá, mennyire értékelte a technológiát — és milyen gyorsan avult fel. Napjainkban nem állja meg a helyét, ha puszta kíváncsiságból elindítod, de azoknak számunkra, akik szeretnénk tudni, hogy honnan indult az egész, olyan fontos, mint egy halott nyelv.

Ma akkor fog tetszeni neked, ha érdekel, hogy milyen volt a számítógépes játékoknak az a korszaka, amikor még geometriai absztrakciónak néztek ki. Böngészőben szinte minden lelkesült már játszott vele — elromlott, mégis briliáns. Tudod, milyen az az ősiség, amikor egy golyó eltalál, és a kis emberke a földre esik.