Black Hole

1993, szünet, egy iskolai DOS-os számítógép és egy játék, amely egy floppy lemez felére befér. A ParaGraph Black Hole-ja nem valami epikus kalandjáték — ez egy logikai rejtvény, tiszta és kompromisszummentes, és pontosan így emlékszem rá.

Az elv a golyók mozgatása a játékmezőn. Kék és vöröses-rózsaszín golyók gördülnek be a zöld tábla széleiről, és a te feladatod az, hogy megakadályozd, hogy különböző színű golyók ütközzenek egymással. Egyszerűnek hangzik, és az első szinteken tényleg az. Aztán felgyorsul a tempó és az agy túlórázik.

Az irányítás egyenes — a játékmező, bejövő golyók, minimális interfész. A játékos egyszerre reagál és tervez. Amikor két különböző színű golyó ütközik, az alattuk levő négyzet eltűnik és egy fekete lyukat tár fel. Minden golyó, amely átgördül rajta, beleesik. A lyukak felhalmozódnak, a mező zsugorodik, és a helyzetet egy lavina-effektus bonyolítja meg — ez a hurok a teljes játék szíve és meglepően jól működik.

A Black Hole-t akkoriban pontosan ez az eszkalálódó nyomás tette különlegessé. Kezdetben nem probléma, de végül azzá válik. A ParaGraph olyan címeket adott ki, amelyek az egyenes szórakoztatásra fókuszáltak, nem a történetre vagy a grafikára, és ez tökéletesen beleillett a portfóliójukba. A grafika spartai, a hang minimális — a Sound Blaster-nek itt nincs mit fitogtatnia. Dráma nélkül öregedett: a játék soha nem technikára támaszkodott, így még ma sem tűnik szétesettnek, inkább egy papírszalvéta szketcsjének.

Ma a Black Hole bárki számára megfelelő, aki szereti a logikai játékokat oktatás, tippek és kitöltés nélkül. Öt perc és pontosan tudod, miről szól. Még tizenöt perc és rájössz, hogy nem olyan könnyű, mint ahogy kinézett. A DOSBox-on keresztül böngészőben fut akadálytalanul, és tökéletes azokra a pillanatokra, amikor le akarod állítani az agy munkához való működéseit — és azonnal újra indítani kell, mert az játékmeződ fele éppen eltűnt.