Shadow of the Beast II

Az első rész még 1989-ben robbant be a jelenetbe: tizenkét rétegű parallaxscroll, szinte minden szín az ernyőn egyszerre, és David Whittaker egy olyan zenéje, amit még ma is hallanál egy sci-fi filmben. A Beast 2 ugyanakkor azt bizonyítja, hogy a technikai csodafegyver nem helyettesíti a játékmechanikát.

Egy sötét, mitikus világban kelsz fel — ördögieknek néző teremtmények, kísérteties táj, és a cél egyszerű: előre. Az Amiga-ból Mega Drive-re konvertált verzió továbbra is gyönyörű, csak éppen a bombasztikus képernyő mögött nem sok van. Az ellenséges AI primitív, az ugrás-mozgás apró, de ragaszkodó, és gyakran azt érzed, hogy a játék nem a te irányításodra, hanem valamiféle belső logikára hallgat.

A végighaladás erőfeszítés, nem élmény. Az ütlegek tompaak, az ellenségeknél túl sok az életerő, és amikor végre sikerül átjutni egy részen, már nem érdekel, hogy mit látsz a következő képernyőn. A huszonegy év után az ilyen beater-típusú játékok szinte intézményi fáradságot okoznak — megvárod az eredményt, nem pedig azt, hogy játszol.

De itt az a furcsa: ma még mindig van benne valami. Az atmoszféra húz, a Mega Drive verzió a saját korlátain belül tisztességesen mutatja meg azt, ami az első részben még lehengert. A kétdimenziós házikó valami csont-hideg, ahol a világosság és a zene hordozza a történetet, nem a mélység.

Mai szemmel a Beast 2 egy technikai mellékjelentés az ambícióhoz képest. Aki szereti a retró-platformereket és nem számít valami kulcsmomentumra — aki csak végigmegy a szakadékon — az megtalálja az értékét. A többi pedig egyszer megnézi a videoklipet a YouTube-on és abbahagyja.