Doom 2D

Egy elszabadult tehén átugrik egy labirintuson, és hirtelen magad a homokba találod magad a démonok között. Ez alapvetően olyan az a Doom 2D — a klasszikus pixelezett hangoskodásának csatornázására tett kísérlet, kivéve, hogy valahol az út során platformerré alakult. Nem éppen dicséretes végre, inkább egy furcsa remixre emlékeztet abból az időből, amikor mindenki azt hitte, hogy képes lesz pénzt keresni egy sikerből.

Ez egy MS-DOS platformer, amelyre ráragasztottak Doom témákat. Ugrasz pályákon, gyűjtöget, és felülnézetből vagy oldalnézetből lősz. Unalmas? Inkább értelmetlen káosz. A játék úgy tesz, mintha akciós kihívás lenne, de a mechanika minden irányba szétszóródott — nem tudod, hogy lőj-e, ugranj-e, vagy búj-e el. A démonok és más ellenségek értelmetlen módon recsegnek és vibrálnak, ami nem félelmetességes, csak frusztráló.

A vezérlés merev. A karaktered lassan reagál, úgy csúszik az ecran át, mintha jégen lennél. A lövöldözés nem olyan katartikus, mint az eredeti Doomban, egyszerűen csak unalmas — nem tudsz rendesen ugrani, és soha nem vagy biztos abban, hogy hol állj. A pályák egyszerűek, de intuitívak. Nem tudsz rájuk emlékezni, mert nem érdekesek — csak ott vannak, türelmesen várva, hogy húszszor egymás után provokáld a saját halálod.

A Doom 2D alapvetően egy pénzkereseti kísérlet. A kilencvenes években minden Doom volt — kabátok, tetoválások, játékcímek. Ez teljesen mellélőtt. Hiányzik belőle az, ami valóban Doom-má teszi: a tisztelet, az adrenalin, és az az érzés, hogy a középkori pokol közepén állsz az univerzum legjobb arzenáljával. Itt már a létezésért is büntetnek.

Manapság elindíthatod DOSBoxban a nosztalgiaból vagy kíváncsiságból — valóban ezt adták el szórakozásként a kilencvenes években. Ha szeretnéd megérteni, hogyan kell platfomereket rosszul csinálni, és hogyan kell teljesen elszalasztani egy híres franchise szellemét, itt van az érettségi tárgy. Mindenkinek másnak: vannak jobb módok arra, hogy eltöltsd az időd.