Supercopter

Egy helikopter sikoltozva röppen át a képernyőn, és csak a tökéletes pillanatra vár, mielőtt az ablakát egy palota falába csapná. A Supercopter az egyszerűség legpurább formája — és pontosan ez az, ami miatt ez a hetvenszeres kompressziós játék mélyebben fúródik a memóriádba, mint bármi egy szimfonikus zeneszerzés támogatásával.

Ez alapvetően primitív arcade, ahol egy helikoptert irányítasz és megpróbálsz az akadályok között kanyarodni. Egy fa, egy épület, egy sánc — mindig valami, ami halálra vár téged. A játék egy olyan világban létezik, ahol a grafika mindössze két szín, és a fizika három paraméter által van definiálva. Cél: minél messzebb eljutni, minél gyorsabban, és anélkül, hogy felrobbannal.

Az igazi játékmenet egy ugrás a figyelem és a reflexek között. Egy gomb szabályozza a magasságot; az, hogy meddig tartod lenyomva, meghatározza, hogy zuhannak vagy emelkedsz. Ennél több nincs. Nincs leltár, nincsenek fejlesztések, nincs szünet — csak nyomasztó nyomás az egy gombra és az a tudat, hogy néhány pixel hely van a megmentésre. Egy hetvenes lövésgolyón, ez egyenértékű a halál és a szerencse közötti balett lépéseivel.

A nyolcvanas évek elején, amikor a memóriát kilobájtban mérték, ennek a finomított egyszerűségnek ereje volt. A Supercopter nem a Choplifter vagy hasonló szofisztikált cucc — inkább a játéklogika primális DNS-e. Nincsenek textúrák, nincs történet, nincs plakát a falon. Csak reflexek és frusztráció.

Ma úgy nézek rá, mint egy távoli rokonra, aki egy dolgot olyan tökéletesen csinál, hogy az szinte vallásos élmény. Ha tudni szeretnéd, hogy a programozás milyen kiszorított és ugyanakkor alkotó lehetett, itt a válaszod. Nem a legszebb dolog az archívumban, de őszinte.