Dragon Ball Z: Super Butouden

Az első párbaj során azonnal megérted, hogy miért lett legendás a sorozat: te és az ellenfeled ugyanarra a képernyőre szorulva vagytok, és amikor az egyik félnek a képernyő szélére szorulsz, a nézőpontod kettészakad. Hirtelen már két független terülést látod, ahol az ütések pedig akkor érkeznek, amikor nem számítasz rá. A TOSE és a Bandai 1993-ban rájöttek erre: ha jó a szupererő-szereplőkkel való birkózódás, akkor a zavar még jobb lehet.

Ez egy kétdimenziós szoros harci játék a Super Famicon-nak, mely a Dragon Ball Z világából merít minden karakterét. Goku, Vegeta, Piccolo és társaik a végletekig nyújtott pályákon csapnak össze, ahol a ki-energia nem csak szépségápolás, hanem taktikai fegyver. A képernyő-osztás nem művészi ötlet volt, hanem tiszta praktikum: a szereplők ennyire messzire tudnak repülni, ennyire gyorsak az ütések. Vagy követed az akciót közös nézetből, vagy azt mutatod, ahol az ellenség van. A játék ezt az ellentmondást feloldotta azzal, hogy otthagyta az egyenletes távolságot.

Az irányítás alapvető, de nem primitív. Közeli ütések, ki-nyalábok, valamint feltörések és védekezés: ez a teljes árzenál. Az erőmérésből azonban hamar látod, hogy a játék nem az irányítási finomságról szól, hanem az ütemezésről és az ellenség követéséről. Nehéz harci játékból sokkal közelebb van egy sakkhoz, ahol az energiaszint és a pozíció minden. A Super Nintendo korában ez a tempó lenyűgöző volt; ma már egy kicsit repetitívnek érzi az ember, de az akkori otthoni konzolok közül kevés jutott erre az életnagyságú játékmenetre.

A Super Butouden-sorozat ebből nőtt ki, és szinte minden konzolra felkerült valamely verziója. De az eredeti marad az eredeti: a képernyő-osztás ekkor még nem volt kötelezően retró ötlet, hanem egyedülálló megoldás volt arra a problémára, amit más játékok még nem is ismertek fel. Az arcok ismerősek maradtak a rajzfilmből, az animációk pedig akkor imponálónak számítottak.

Az emulációs módban vagy a fél évszázados konzolhardveren is működik, és az első párbaj után azonnal rájössz, miért maradt fenn a rajongók szívében. Nem a gombnyomások vagy a combók miatt, hanem azért, mert egy teljesen új módot fedezett fel az egymás elleni harcolásnak. Aki szerette az akkori kämpf-játékokat, az mai napig elég jól szórakozik rajta.